Állítólag a hibákból tanul az ember.
Az okos máséból, a többi a sajátjából.
Ebből következőleg elég lehangoló diagnózist kell felállítanom magamról.
Hiszen újra és újra elkövetem ugyanazokat a lépéseket,
amikről aztán kiderül, hogy nemcsak lépések.
Hibát hibára halmozok nap, mint nap.
Persze, ezeket más sem veszi észre, miért venném én magam?
Ebben a mai világban nincs szükség rám. Mert ez a világ nem rólam szól.
Azt mondják, az ember változik.
Hát nem érzem ezt a változást magamon.
A világ csak robog mellettem, én meg kővé dermedve bámulom bután,
mint egy tovasikló pillanatot...
Minden elmosódott, semmi sem megfogható, érinthető.
Állok a semmi közepén és nézem a kifordulva vágtázó világot.
Néha lassít, ilyenkor kivehetővé válnak a tárgyak, emberek, de mégsem felismerhetők.
Mint egy álom.
Aztán újra gyorsulni kezd, én szédülök, majd felemelkedem
és egy másik időtölcsér közepére szállok,
ahol próbálom megtalálni, ami az imént álomszerű fátylat
vont szemem elé. És kezdődik minden újra és újra és újra és...
Az érzékeimre hagyatkozom...
Az érzékeimre, melyek csúful becsapnap minden egyes pillanatban...
Csak a pörgés, a repülés és az újra elkövetett hibák állandósulnak.
Bepörgök...
Szédülök...
Repülök...
Zuhanok...
Lélegzem...
Álmodok...
Üres vagyok...
Strukturális disszonancia...
Lélegzem...
Fáj...
Színtelen világ...
Lélegzem...
Testem szétrobban...
Lélegzem...
Lélegzem...
Molekuláris vagyok...
A test zuhanása megállíthatatlan.
Zuhanásunk közben elménk kilép az őt bezáró testből és szárnyra kap.
Míg testünk, lelkünk ide oda pattog a mélység kiszögellésein,
elménk megállíthatatlan.
Mintha keresne valami.
Valamit, ami fogódzó lehetne.
Legalább lassítandó a testet.
De tudnom kéne már, hogy a zuhanás
csak a legmélyebb ponton ér véget.
Lélegzem...
Lélegzem...
Lélegzem...
Lélegzem...
Lélegzem...
(de legalább még lélegzem...)