Sosem hittem volna, hogy egyszer be fogom ismerni: igen, magányos vagyok. Tegnap az egyik legjobb barátommal beszélgettünk, jelenleg mindketten társ nélkül éljük a mindennapokat. És mindkettőnkben szinte egyidőben fogalmazódott meg a felismerés. Barátok, haverok vannak az életünkben, fiúk-lányok vegyesen, de igazi kapcsolat hetek-hónapok, sőt talán évek óta sehol. Persze, 1-1 futó próbálkozás igen, de ezeket nem nevezhetjük "kapcsolatnak".
Ám az igazat megvallva, nem nagyon tudunk/tudok tenni a dolog ellen. Napok telnek egymás után, anélkül, hogy a kollégáimon kívül találkoznék emberekkel. Ugyan járok élelmiszerboltba, de az kb pont annyira alkalmas normális ismerkedésre, mint egy manapság divatos szórakozóhely.
De akkor hol kéne ismerkedni? Nem járok tömegközlekedéssel, nem vagyok egy partiarc, hogy heti 2-3 alkalommal pörögjek valami divathelyen, távoláll tőlem az énekkar, a varrókör, meg minden ilyen ehhez hasonló társas rendezvény. Hogy miért? Sajnos az életformám sem igazán alkalmas erre, ehhez túlságosan összevissza dolgozom.
Hiába várom odahaza a sültgalambot, senki sem fogja rámtörni az ajtót, hogy megszerezzen magának. Teljesen jól látszik, hogy sem a sípálya, sem a wakeboardpálya nem alkalmas erre. Ismerkedni lehet, de inkább csak felszínes ismeretségekre alkalmasak. A kolléganők (bármilyen vonzó és kézenfekvő lehetőség is) tabuk. Sajnos a társkereső oldalak is inkább csak a pénzköltésre adnak lehetőséget, igazán ismerkedésre nagyon kicsi az esély.
Az életem 4 fal közé zárult. Ha nem dolgozom, egyedül semmihez sincs igazán kedvem, ez nyilván a sötét, őszi-téli hónapokkal csak erősödik. Azonban, ha otthon vagyok, akkor sem tudom elfoglalni magam igazán, mert kerülget a depresszió, így a buta tv-műsorokkal pucolom az agyam. És csak fekszem naphosszat, a tv előtt mennek el az értékes percek-órák-napok.
Így aztán inkább dolgoznék, addig se nagyon kell ezeken gondolkodni. De sajnos az sem megoldás igazán, mert amikor szabad vagyok, szinte csak a minimumra vagyok képes.
És ez nagyon nem jó...
