A tehetetlenségem.
Mert tehetetlenül állom a rámzúduló nehézségeket. Amin pedig változtatnom kell, mert ha nem, semmi sem változik, én meg csak emésztem magam. És ezektől aproblémáktól egyre feszültebb vagyok, egyre inkább nem jó irányba visz, agresszivitást érzek, ami bármerre kitörhet.
A tanácstalanságom.
Mert nem tudom, hogy ami történik, miért úgy történik. Miért akar látszólag mindenki az ellenségem lenni.
A napi politikát.
Általában nem értem a politikát. Miért jó, hogy senkinek sem jó, ami van? Miért nem lépünk, teszünk ellene, mikor látszólag mindenkinek rossz, de legalábbis nem jó?
Magamat.
Hiszen fortyog bennem a vágy, hogy kreatív legyek, vagy legalábbis ne legyek átlagember. Legyen ez egy jó fotó, vagy egy legyőzött sziklacsúcs, vagy bármi...
Az egyedüllétet.
Nem magányosság, hanem egyedüllét, hiszen magányos nem vagyok, csak egyedül. De szerintem ezzel sem vagyok egyedül.
Na jó, ezt még valamennyire értem, hiszen most tudatosan lemondtam mindenről, ami ezzel kapcsolatos. Érdekes módon, kevésbé rossz azóta, bár jónak nem mondanám továbbra sem. De ettől még nem értem, hogy miért vagyok egyedül. Nyilván a hiba bennem van. De még nem tudom, hogy mi ez a bennem lévő hiba.
És nem értem az esőt, a napsütést, a szelet, a ködöt. Nem tudom, milyen egy szép nap, vagy egy romantikus délután. Nem tudok semmit, holott 43 éve koptatom a főváros utcáit. És mégsem tudom a választ semmire. Csakhogy 42 az élet értelme.
Mert az élet értelme mi is?
Kézbe venni valamelyik csodás gitáromat.
Hasítani a vizet egy wakeboardon.
Rabul ejteni a szelet egy vitorlával.
Eljutni kerékpáron a hegy másik oldalára.
Felmászni valahova, ahova átlagemberek nem jutnak el.
Ugrani egy front180at, mégha nem is tökéletes a kivitelezése.
Lefotózni a várost valami messze nem átlagos pillanatban.
Leírni 2 sorban, amit éppen érzek.
Átölelni azt, akit át kell ölelni.
A fejemre húzni a takarót a reggeli napsütésben.
Beleharapni egy croissant-ba egy esős délelőtt.
Felébredni a forró kakaó illatára.
Megkóstolni egy francia sajtcsodát.
Kifeküdni egy várfokra a tavaszi napsütésben.
Gurulni céltalanul, csak amerre az út visz magával.
Hát ezért akarok élni.
Meg mert talán van valahol, valaki, akiért még érdemes ezekről is lemondani.
Talán.
Bár ebben egyre kevésbé hiszek...