Rájöttem, hogy minden pillanatban menekülök, futok. Futok, menekülök önmagam elől. A problémáim elől. Mert ez könnyebb, mint leszámolni a démonokkal. Azokkal a démonokkal, melyek körülvesznek minden pillanatban.
Mert igen, mindannyiunk kűzd a démonaival. Mindenki a saját lelke démonaival. És fut előlük nap, mint nap.
Ahogy én is.
"Mindennapi démonaimat add meg Uram..."-szól fohászom minden reggel. Ez tart életben. Mert jobb hiján a menekülés is egyfajta mozgás előre, mégha oly kevéssé is megtervezett irányú.
És mozgunk, mozgok előre. Lehetőleg keveset nézve hátra. Lehetőleg nem a szemébe nézve.
Menekülök, hol hasoncsúszva, hol 2 keréken a dermesztő halál felé száguldva, hol lebegve/zuhanva ég és föld között, elbújva földalá, vagy hegytetőkön, sziklaszírtek között, hol csak mentálisan - nyitott szemmel, hanyattfekve bámulva a semmibe. De sosem hátranézve a vállam fölött, mert lehet, hogy jeges, csontos ujjai már-már elérik testem.
Mert a démon közeledik...