Fura egybeesés, hogy Stico barátom pont a sportbalesetem másnapján posztolta ki gondolatait a sportsérülésekről. Az ő szavainak a lényege inkább a ma 20-30közötti, aktív sportolókhoz szólt, hogy ne menjenek el szó nélkül a legapróbb sérülések mellett se, hiszen komoly, akár végzetes kihatása lehet a jövőbeni sportkarrierjükre.
Én, mivel picit öregebb vagyok az említett célcsoportnál és Sticónál is, kissé más szögből közelíteném meg a dolgot.
A mi korosztályunknak sajnos még nem adatott meg az a szabadság, ami a mai fiataloknak. Az extrémsportokat csak hírből, magazinokból próbáltuk megismerni, de sajna akkoriban sem utazni, sem a felszereléseket beszerezni nem volt olyan lehetőségünk, mint manapság. Ezért mi egy jó 10 évvel később, érettebb fejjel, de tinédzseri lelkesedéssel és apáink pocakjával megáldva vágtunk bele ezekbe. Sajnos, a folyamatos ülőmunka, az iskolai tornaórákon megszerzett alapizomzatot is felélte, sokunk (magam is) nem vette komolyan a 2000-es évek környékén már sokszor hallható mondatokat, hogy bizony mozogni kötelező.
Így aztán ami erőnkből kitelt, azzal főztünk, nem véletlen a mondás, hogy a sítúrákon a 3dik nap a legveszélyesebb, mert már visszajön a rutinmozgás, de túlzott biztonságérzettel párosulva ezen a napon következik be a legtöbb baleset.
Sokáig rém büszke voltam magamra, hogy 40évesen, túl egy térd porcműtéten, simán nekiálltam snowboarddal olyan dolgokat művelni, amit a hasonló korú férfitársaim még nézni se nagyon bírnak. Majd belefogtam a via-ferratába, megtanultam wakeboardozni, hosszú évtizedek után újra gördeszkára álltam. És néhány izomlázas estétől eltekintve semmi komolyabb problémám nem adódott egészségileg. Hozzáteszem, sosem volt eltörve egyetlen csontom sem.
Aztán kimaradt a legutóbbi téli szezon. Végig gyógytornára és konditermi edzésre jártam.
Igen konditerem. Egyszer próbáltam, még az RTL saját termében, heti 1 alkalommal, de valahogy nem fogott meg. Most a térddokim ajánlotta, hogy nagyon jó lenne lábat erősíteni és hát télen nem szeretek biciklizni. Így keveredtem le a terembe. Majd ottragadtam.
Persze, nem body building, csak sima alapgyakorlatok, bringa, séta a futópadon, némi súlyzó. A cél kettős volt: erősíteni a lábam a nyári wakeboardhoz, meg némi zsírtól is megszabadulni. Közben diétázni is elkezdtem és látható eredménye lett az erőfeszítéseknek.
Aztán egy laza próba után bírtam a gördeszkát is, szóval örültem, hogy minden kezd rendbejönni.
Na ekkor ütött be a krach.
A lábam meglepően jól bírta a wakeboardot, majd kicsit felbátorodva nekimentem egy elemnek. Volt bennem egy kis ellenérzés az első sikertelen próba után, de nem hallgattam a belső hangokra. Újra nekimentem. Nem kellett volna. És ha valami nem megy elsőre, nem biztos, hogy 45 évesen addig kell próbálkozni (legtöbbször erőnkön, tudásunkon felül), amíg aztán új ismerősökre tehetünk szert: mentősökre, műtősökre, orvosokra, ápolókra, gyógytornászokra...
Most 10 öltéssel gazdagabban offolom a nyár nagyrészét, nem csak wakeboard téren, de se motorozni, se gördeszkázni, se edzeni nem tudok legalább 1 hónapig. A vége még nem látszik, lehet, hogy súlyosabb a helyzet, mint látszik, holnap este megyek a térddokimhoz, hogy ránézzen a térdemre (természetesen a műtöttet sikerült összekaszabolni. És fáj, úgyhogy most amilyen gyorsan lehetett, kértem egy időpontot.
De nem is ez a lényeg.
A szervezetünk a nap 24 órájában küld apró, vagy kiálltó jeleket és persze ezeket vagy nem vesszük észre, vagy legyítünk: ebcsont beforr.
Itt kanyarodnék vissza az első mondatokban említett Stico posthoz: az autónk minden apró rezdülésére figyelünk, az első zörejnél rohanunk szakemberhez, keressük a hiba okát, vagy megyünk szervízbe. Szinte minden csip-csup üggyel. És költünk százereket a családi járgányra.
Ehhez képest a saját szervezetünk üzeneteivel valahogy nem törődünk: már-már kiesik alólunk a kerék (csakhogy az autós hasonlatnál maradjak), amikor először megyünk orvoshoz, persze, már nagyon későn, sokszor az utolsó utáni pillanatban. Hogy azt ne is említsem, hogy az autónk fenntartási/szervíz költségei mellett mennyit költünk a saját regenerálódásunkra? Persze, drágák a vitaminok, a protektorok, a csont és porcerősítő szerek, a gyógytorna, a kondibérlet, a jó futócipő, de ugye autó nélkül tudunk élni? És egészség nélkül?
Hát én köszi, de nem szeretnék egészség nélkül élni. Igaz, már tulajdonképpen januárban elkezdtem teljesíteni a fogadalmam, de ezt most sajnos meg kell toldanom azzal, hogy lassítani kell.
Ez csak azért fura, mert amúgy sem érzem, hogy 110%-on pörögnék, sőőőt!
Nagyon tudok lustulni, dögleni. És mégis túl sokáig pörgetem a dolgaimat, visszább kell venni a tempóból. Lehet, hogy csak egy időszakra, de most mindenképpen jobban kell figyelni magamra.
Lehet, hogy most picit jobban rá kell fókuszálni a nem sport jellegű kihívásokra, miközben lelkileg és testileg regenerálódnom, erősödnöm kell a hátralévő napokra, évekre.
A lényeg viszont az, hogy feladni nem szabad, csak ésszel, okosabban kell csinálni mindent!