a lavinák vonzásában

Akár egy őrült dokumentumfilm címe. 

Attracted by avalanches - a lavinák vonzásában

Furcsa. Néhány éve egyre jobban foglalkoztat a természet erőinek túlélése. Nem legyőzése, túlélése.

És ennek elsődleges megtestesülése, hogy ahogy öregszem, egyre jobban vonzanak a lavinák. 

Eleinte csak az elmúlásommal kapcsolatban merült fel bennem, hogy ha már menni kell, akkor lehetőleg egy hatalmas lavina temessen maga alá, amiben sosem találnak meg. Legyen gyors, erőteljes és kíméletlen velem szemben. Persze, erre elég sokan felkapták a fejüket, hogy miért mondok ilyen hülyeséget.

Gyermekkoromban kezdődött, a Lavina című, talán kanadai filmmel. Akkor még nem tudatosult bennem, de maga a túlélés, a havas környezet már akkor megragadott. Azóta is csodálattal néztem a havas katasztrófafilmek, hegymászófilmek minden képkockáját.

Mert lenyűgöző a látványuk, a hangjuk. Egyszer, Auris d'Oisans-ban (Alpe d'Huez) sétálgattunk, egy kissé esős napon, síelés helyett, amikor valami furcsa, addig sosem hallott robajra kaptam fel a fejem. És a szemközti hegyoldalon, tőlünk légvonalban kb 3-4km-re, egy sziklacsúcsról elindult egy hatalmas hómező lefelé. Persze, szerencsére kietlen környékre zúdult, csak fák látták a kárát a nedves hótömegnek, de az a hang feledhetetlen maradt számomra.

És rendre elkap egy gondolat (többnyire a francia pályákon), hogy milyen lenne, ha egyszer én is fentragadnék egy síterepen, ahol valami természeti katasztrófa miatt nekem is be kellene segítenem a hegyimentők munkájába. Ilyenkor mindig érzek magamban annyi lelkierőt, magabiztosságot, hogy igen, sokkakal ellentétben nem roppannék össze egy ilyen helyzetben. De ugye ez csupán az elmélet.

És valahogy mostanság a lavinák iránti vonzalmam nemhogy csökkenne, de minden téllel erősebb lesz. Sajnos tavaly a lavina túlélő tábor elmaradt, így nem volt lehetőségem megtanulni, megtapasztalni a lavina, illetve a mentés alapvető és legfontosabb tudnivalóit. 

Az elmúlt hetekben (ahogy ilyenkor ősszel általában) újra snowboardfilmek töltik ki unalmas óráimat. Nézem a csodás képsorokat, vadászom a neten az új filmeket, bámulom a trailereket, nézegetem a WhiteLine korábbi számait, újraolvasom a cikkeket, csodás fotókat bámulok, vizslatom az új felszereléseket, vagyis kezdek ráhangolódni a számomra oly kedves, havas időszakra. És szinte kivétel nélkül, mindegyik filmben van egy-egy lavina, amit többnyire sikerül a ridereknek elkerülni. De a látványuk, a mozgásuk...

Ma este, beleolvasva Zaza barátom tavalyi WhiteLine-beli lavinás cikkébe, hatalmába kerített egy fura érzés: meg szeretném élni, milyen, mikor a lavina elragad magával. Megélni, túlélni, átélni, hogy a magam agyával, a saját szavaimmal tudjam megfogalmazni az élményt. Mert biztos vagyok benne, hogy igenis van szépsége, minden erőszakossága és brutalitása ellenére.

Tudom, nem biztos, hogy túlélhetem. De reménykedem, hogy az első és nem az utolsó lenne/lesz. Szeretném elmondani magamról, hogy "igen, túléltem egy lavinát".

De keresni nem fogom. Ha akar magának, ha meg akar velem kűzdeni, úgyis megtalál. Valahol, valamikor. De mostmár állok elébe, felveszem a kesztyűt, nem félek tőle.

És ezzel ki is pipálhatnám egy pontját az egyébként még nem is létező bakancslistámnak. 

október

Ez a hónap más, mint a többi. Míg sokaknak október 23-a jeles, forradalmi nap, nekem a szüleim házassági évfordulója. És sajnos állandóan a politikai csatározások időpontja is.

Másrészt viszont, most először járok majd az osztrák Tux gleccseren. Kb 10 éve rendszeresen mentem ilyenkor, vagy november elején a söldeni gleccserre, de az utolsó alkalmakkor kicsit kiábrándultam a korai szezonkezdetből: végtelen tömeg a pályákon, hosszú sorok a felvonóknál, többnyire kásás hó és relatíve drága pár nap. És ezt még a társaság sem nagyon tudta feledtetni.

Aztán néhány éve Lackó barátomék elkezdtek utakat szervezni a Tuxra és minden évben nyaggatott, hogy menjek már velük. 

Hát idén, hosszas szervezési kísérlet után, beadtam a derekam és irány a sípálya. Szerencsére ott most is havazik már, ahogy az elmúlt hetekben is már. Így a hóminőségre nem lehet egy szavunk sem, a meteo napsütéses időt ígér egész hétvégére.

Úgyhogy lécre, deszkára fel!

Az elmúlt hetekben kipróbálhattam végre a longboardozás tudományát is, mivel igen barátságos áron hozzámvágtak egy S9-es deszkát. Kb 20 éve nem gördeszkáztam, de az alapok azonnal visszatértek, de tény, 42éves fejjel már óvatosabb az ember. De nagyon nagy fíling, remélem, hogy jövőre ezzel is kicsit jobban tudok majd foglalkozni. Lassan tényleg nincs olyan deszkás sport, amit ne űznék, vagy legalább ne próbáltam volna ki párszor.

Nagy nehezen nekiálltam és megvágtam a májusi via ferratán készült felvételeket, amik mostantól a Sport TV csatornáin is láthatók lesznek, mint filler. Nálam csak a főszerkesztő örül jobban, hogyha leadok nekik valami kissé egzotikus anyagot, ezzel is színesítve a csatornáink műsorát. Egy ilyen ferratás és 2 snowboardos filmem már megy fél éve, most a hétvégén is készül majd egy havas és ha sikerül Dave barátommal még idén összehozni, akkor talán lesz még egy bringás is. Sajnos a wakeboardosról már lemaradtam, majd jövőre.

Lassan körvonalazódni látszik a munkahely helyváltása is, bár ez szigorúan titkos, így erről nem írhatok többet, de ez azért jó hír, mert újra kezdhetek nagyobb lakást keresni, lehetőleg minél közelebb a leendő munkahelyemhez. Aztán, hogy ez meddig tartó "deportálás" lesz, az majd kiderül, de véleményem szerint, 2-3 évre nyugodtan tervezhetek. :)