Az egész úgy kezdődött, hogy Kálmán barátom tavaly elkezdte rágni a fülem: a Grossglocknerre akar menni. Ez egészen pontosan a zakopanei túránk során fogalmazódott meg benne.
Aztán jegeltük kicsit a dolgot, de tavasszal újra előjött nála ez a dolog.
Én meg botor módon igent mondtam rá.
Aztán elkezdtük szervezni, tervezni. Kialakult, hogy a legoptimálisabb a 4napos túra lenne. Sokat gondolkodtunk, mert egy központi szállást szerettünk volna, így Schladming és Murau között vaciláltunk. Míg Schladmingban a RideHouse a nagyon is kedvező áraival, addig Murau a félpanziós hotel előnyeivel kecsegtetett. Végül Muraut céloztuk meg, mint "főhadiszállás", az ottani motoros paradicsom, a Hotel Alpin lett a szállásunk. Következett a csapat szervezése (ebben nem voltunk túl sikeresek).
Majd 1 héttel indulás előtt az addig 5fős csapatunk 3ra csökkent, majd az indulás reggelén már csak 2re. Sebaj, tavaly már voltunk együtt (igaz, akkor nagy társasággal), így bíztunk benne, hogy végülis minden jól alakul majd.
1. nap
Csütörtök reggel, 30 fok Budapesten. Kálmánnak nincs esőruhája, így Győrben meg kellett álljunk venni egyet. Biztos, ami biztos alapon. Az autópályát nem különösebben szeretem, de ez a kb 100km most nagyon nehezemre esett, a maszkom nem volt a helyén, így nyomta a honlokom, már az egész fejem fájt tőle, alig vártam, hogy Győrbe érkezzünk.
Rövid frissítő, majd Mosonmagyaróváron egy újabb. Elhatározásunk az volt, hogy osztrák oldalon nem autópályázunk, ha lehet. Így a Fertő-tó mellett haladva, kisfalukon át értük el az A2-es autópálya nyugati oldalán fekvő hegyeket. Ebéd után folytattuk utunkat Mariazell felé, sajnos először még csak borult, majd szemergő esőben, néhol ködben, felhőben. Mariazellbe érve fotózkodtunk, majd a mennydörgések hatására és a kissé megcsúszott időtervünk miatt döntöttünk: irány a Mur folyó völgye és autópályázni fogunk, mert egyre jobban esik. A lefelé vezető úton szerencsénkre mi még átjutottunk a később lezárt szakaszokon, utánunk érkező magyar motorosok mesélték, hogy 2-3 helyen belefutottak útlezárásba a sár és vízátfolyások miatt. Majd elkapott egy igazán heves zápor, szerencsénkre egy benzinkút közelében. Innen esőruhába csomagolva mentünk az autópálya fel, ahol újra és újra belefutottunk kisebb-nagyobb záporokba.
Aztán valahol Zeltweg környékén hírtelen felszáradt az út és Murauba végig szárazon érkeztünk.
A szállást hamar megtaláltuk, lecuccolás, majd egy gyors motormosás a közeli kúton, aztán vacsi és a hosszú nap után szinte azonnal beájultunk az ágyba, bár azt még felfogtuk, hogy sajnos beért minket az eső, ami csak valamikor hajnalban állt el.
2. nap
Péntek reggel kiadós reggeli és napsütés fogadott minket. Meg jó hírek, a Grossglockneren tiszta az idő. Nem kellett sokat gondolkodni, tudtuk, hogy alapvetően emiatt jöttünk, tehát irány a hegy.
Esőruha (biztos, ami biztos), de sötét plexi, mert ugye szuper időnk van. Jónéhány sípálya érintésével, hosszú km-eken át beszívott alpesi trágyaszag közepette érkeztünk végül a magashegyi út déli bejáratához (útdíj 22€). Innen meglepően gyorsan felértünk a Franz Josef kilátóig (útközben láttunk jónéhány vízesést, sőt, még egy rókát is), ahonnan tökéletes kilátás nyílik Ausztria legmagasabb pontjára és a még megmaradt gleccserre. A parkoló tele motorokkal, olasz, német, cseh motorosokkal. És a 2 magyar motor, 2369méteren. Az ebédünket itt fogyasztva láttunk élő mormotát is, sajnos olyan távolságban, hogy nem tudtuk lefotózni. Aztán tanulmányozva a térképet, kiderült, hogy a Hochalpenstrasse hosszabbik fele még előttünk áll.
Így érkeztünk el a túra legmagasabb pontjához, az 1933-35 között épült Hochtor alagúthoz, 2504 méteres magasságban. Innen jórészt lefelé kanyargott az út, sajnos mi a "rossz" irányból indultunk, így a hatalmas szerpentineket lefelé kellett abszolválni (legközelebb fordítva megyek, az tuti).
A hazafelé út szinte eseménytelennek mondható, apróbb eltévedésekkel tarkított, de csodás helyeken, megszámlálhatatlan mennyiségű sípálya érintésével és egy apróbb záporral a végére.
Este vacsi és szinte ismét bedőltünk az ágyba, Kálmán barátom bealudt az EB meccsen is.
3. nap
Sajnálatosan már előző este elkezdett esni és szombat reggel is szemerkélő esőre ébredtünk. Minden csurom víz odakint, a hotel parkolójában számos tanácstalan motoros téblábol, vajon el merjenek-e indulni? Mi úgy döntöttünk, hogy miután az elmúlt 2 nap alatt közel 900km van mögöttünk, délig adunk lehetőséget az időjárásnak, addig alvás. Nagyon jót pihentünk. Délben felkerekedtünk, hogy legalább a nem túl messze található Nockalmstrassét megpróbáljuk.
Talpig esőruhában indultunk el, amit én speciel nem is nagyon bántam, hiszen a perforált bőrruhám nem éppen ideális 15-18fokban.
Első megállónk Turracher Höhe síközpont, itt hatalmas felhőben körbenéztünk, majd indultunk is tovább a Nockalmstrasse bejáratához (útdíj 8€). Az első kanyarban kissé elfogott a félelem, hogy megint rossz irányból indultunk, mert ez volt az 54es kanyar. Később kiderült, hogy alaptalan volt a félelem, ráadásul így könnyebben tájoltuk be magunkat, hogy tudtuk, mennyi van még hátra.
Az első csúcsra hatalmas felhőben érkeztünk, mormota füttyögés közepette, de sajnos csak hallottuk őket, látni egyet sem láttunk. Egy gyors gőzgombóc és tea, majd indulás tovább. Hihetetlen ereszkedés után újra felfelé vettük az irányt, útközben vagy 30-40 oldtimer autóval találkoztunk, akikkel lelkesen integettünk egymásnak. Ezzel a jókedvvel értünk fel újra 2000méter fölé, ahol újabb fotózás, majd indulás lefelé. Kb a 3dik kanyar után kezdett száradni az addig vízes aszfalt, majd az utolsó kanyarokat már napsütésben tettük meg Innerkrems felé. Innen szörnyű rossz állapotú úton jutottunk le a főútig és aztán gyors léptekkel irány a hotel, aztán egy gyors motormosással tettük le a motorokat pihenni.
Mivel Murauban is sütött a nap, elhatároztuk, hogy akkor végre benézünk egy sörre a főtérre. Persze ebből kettő is lett. Aztán vacsi, majd próbáltunk minél jobban összepakolni a másnapi hazaútra.
Ez a nap nem volt hosszú, de annál élvezetesebb, a Nockalmstrasse kárpótolt minket a délelőtti esőért.
Így sajnos a salzkammerguti tavak útvonalunk kimaradt.
4. nap
Próbáltunk aránylag korán indulni, mivel az előzetes számítások szerint közel 650km-es út elé néztünk. Felmálháztunk, rendeztük a számlát és nekivágtunk, eleinte napsütésben. Aztán az első gond kb 30km után következett be: a kinézett hágót lezárták. Gyors újratervezés: Leobenig autópálya (Leoben nem lesz a kedvenc városom, 35€/motor büntetéssel sikerült elhagynunk a várost, mivel 30-as útfelbontásnál a "halálos" 55-tel mentünk), onnan fel az Eisenerz méltán híres külszíni bányájához, majd onnan kisebb-nagyobb tekergésekkel Amstetten felé, hogy elérjük végre a Kék-Dunát. Sokan állították, hogy a Passau-Bécs Duna-szakasz fantasztikus. Mostmár állíthatom: nem hazudtak. Sajnos egy kisebb eltévedés miatt csak kb 30km-rel lejjebb tudtunk becsatlakozni a parti útra, de amit onnantól láttunk, az is csodálatos volt. Az osztrákok még a Dunapartból is tudnak mediterrán hangulatot csiholni.
Mivel az első helyen, ahol megálltunk ebédelni, valamilyen oknál fogva az étterem zárva volt, így döntöttünk: irány Melk, majd valahol az apátság környékén eszünk.
A kisváros főterén, a messziről oly sokszor megcsodált apátság lábánál fogyasztottuk el a krumplisalátás rántotthúst.
Majd kis séta, aztán felgurultunk a parkolóhoz, onnan benéztünk az apátság díszkertjébe és indulás tovább, hiszen még nagyon hosszú út volt előttünk.
Sajnálatosan néhány km után elhagytuk a Duna vonalát és először csak gyorsforgalmi úton, majd autópályán érkeztünk el Bécsig, ahonnan aztán már csak a méltán unalmas hazavezető M1-es várt ránk.
Persze, hogy oldjam a monotonitást, néhányszor oda-odahúztam a motoromnak, Kálmán, mint hű fegyverhordozóm kísért és ennek az lett a következménye, hogy végre valahára átlépte, ha csak másodpercekre is, a 200km/h-ás határt.
A 4 nap össztávja nagyjából 1790km volt. Fantasztikus élményekkel gazdagon, de rettenetesen fáradtan értünk haza, szerencsére mindketten éppségben.
