Nem, most nem Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij híres zeneművéről lesz szó.
Csak az én első fotó kiállításomról.
Ahogy azt talán sok olvasom tudja/tudta, a múlt héten beválogattak a Capa Központ által meghirdetett "Miénk itt a kép" című kiállítás sorozatba. Erről annyit kell tudni, hogy 12 fotós (amatőr-profi) kapott lehetőséget, hogy a Capa Központ előtti utca szakaszon felállított felületen 1.5 órán át megmutathassa a világnak a képeit. És az egyik ilyen kiállító én lehettem.
Mikor olvastam a felhívást, gyorsan mérlegelnem és döntenem kellett a különböző témájú képek közül, hogy melyiket is válasszam. Segítséget adott, hogy nemrégen egy fotós barátom nagyon dicsérte a sportos témájú képeimet, szerinte simán összerakható lenne csak azokból egy kiállítás. Így esett a választás az extrémsportok téma körre és kapta a kiállítás a "Határaink" címet. Azért így, többesszámban, mert magam is csinálom/csináltam többet is a kiválasztott képeken látható sportágakból.
És aztán néhány estényi válogatás után összeállt a 10 darab kép (kedves barátaim sokat segítettek a végső válogatásban).
Persze, semmi sem ment egyszerűen, hiszen a kiállítási időmet pont arra a napra sorsolták ki, amikor egésznapos munkám volt egyébként, így egész héten keverés, kavarás, egyeztetés, a képek nyomtatása, névjegykártya beszerzése, pogácsa intézés, ismerősök meghívása, megfelelő promotálás a Facebook-on és más fotós oldalakon, felkérni kedves barátomat, hogy írjon és mondjon megnyitóbeszédet. Mivel ez az első kiállítás, valószinűleg a kelleténél nagyobb drukkal készülődtem.
Aztán eljött a szombat délután, elérkezett a fél5, elkezdtük felrakni a képeket, kezdett kiállítássá válni az egész heti munka, izgalom. Kezdtek szállingózni az ismerősök is, Letti kitett magáért a megnyitóbeszéddel, én meg mint a kisgyerek, remegett kezem-lábam:
"Vannak-e, kellenek-e határok?
A határ egyenlő-e a korláttal, ami bezár minket és fullasztja a lelkünket.
Milyen az, ha valami határok nélküli?
Az első gondolatom az, hogy szabad.
Nem függ semmitől.
Nem határozza meg sem közízlés, sem társadalmi elvárás.
Egyedi, mert stílusa, ereje, lendülete és saját igazsága, akarata van.
Ezek voltak az első gondolataim, amikor megnéztem ezeket a fotókat.
Karádi Bad Zoltán művészete érzékenyen erőteljes.
Bármit is fotózzon. Hat. Hatással van Ránk.
Kimozdít, kibillent abból az állapotból, amiben éppen vagyunk.
Mindenkinek mást üzen, másról szól.
Hétköznapi látásmódja is művészi, néha furcsa, megkökkentő vagy éppen elgondolkodtató.
Határokat bontogató, épp olyan, mint ő....követi az éppen aktuális trendeket de mégsem másolja le ugyanúgy, hanem egyedi stílusba rendezi.
Ilyen a ruhatára, a fülbevalói, a napszemüvegei, az órái, az élete, a munkája....határok nélküli...
Ez a 10 fotó, talán azért is, mert egy téma köré szerveződött, épp ezt a határtalan szabadságvágyát tükrözi, hogy semmi nem lehetetlen és határok is csak akkor léteznek, ha mi magunk állítjuk fel azokat. Zoli, művésznevén Bad -ez a név is egy fricska az orrunk alá, mert ő fevállalja rosszaságát és gyarlóságát- nem keretez be semmit, nem zár ketrecbe de ha mégis, annak is csak egy célja lehet, a szabadság és határtalanság hangsúlyozása.
Az üzeni, hogy élni jó. Hogy így, szabadon élni jó.
Merészen vállalni, ami másokat megrettent és kilépni a sorból.
Mindennap.
Karádi Bad Zoltán ezt teszi.
Oldalra lép, játszik a fénnyel, árnyékkal és kattint.
Lásd, értsd; az élet szabadságát, merészséget, lendületét adja ajándékba."
Montorffy Letti
A kiállításhoz természetesen kellett írnom némi mottót is:
"Ha tudnám, hogy kell jó fotót készíteni,
minden alkalommal olyat csinálnék."
("If I knew how to take a good photograph,
I'd do it every time.")
Robert Doisneau
Amatőr fotósként keresem a tökéletes pillanatot, a tökéletes időzítést. Vagy legalábbis próbálom megközelíteni, mert tökéletes pillanat nincs. Ahogy ezek a képek sem tökéletesek. Csak próbálnak az adott pillanatban a legjobbak lenni.
És próbálnak hasonlítani valamihez, ami a fejemben megszületett az exponálást megelőző pillanatban.
Ezek extrémsport képek.
Az extrémsport, az adrenalin keresése átszövi sokunk életét. Kicsit elcsépelt fogalom, de mégis a mindennapjaink része. Felszabadít, olyan élményeket ad, amire más nem nagyon képes.
Tágítja a Határainkat.
És Letti kedves szavai után megnyílt a kiállítás. És csak jöttek, jöttek az ismerősök, kollégák, barátok. Meg hála istennek sokan csak úgy, séta közben, az utcáról. A pogácsa fogyott, a képek sikert arattak.
Pár kép készült az eseményen is:
Mivel az enyém volt szombaton az utolsó kiállítás, így az eredeti 1.5 óra helyett közel 2 órán át voltak kirakva a képek, sajnos utána rohannom kellett vissza dolgozni. De nagy élmény volt nekem, remélem másoknak is.
Valahol el kell kezdeni, azt gondolom, hogy ez egy méltó kezdet volt, köszönet érte a Capa Központnak a lehetőségért és mindenkinek, aki így vagy úgy támogatott. :)
És akik nem tudtak eljönni, azoknak íme, a kiállított képek:
