Minap találkoztam egy igen régen nem látott ismerősömmel. Már egy ideje chat-eltünk a Facebook-on, aztán úgy döntöttünk, inkább találkozzunk. De nem is ez a lényeg.
Az illető hölgy (mert hogy az) meghallgatván a legutóbbi hónapok történéseit, azt találta mondani: "írd le pontosan, milyen embert keresel magad mellé és meglátod, hamarosan be fogod vonzani".
És ezen elgondolkodtam. Vajon tényleg csak ezen múlik? Nem hinném. De a nagyobb baj, hogy igazán nem is tudnám meghatározni, de még csak körülírni sem. Annyira régen volt utoljára "normálisnak mondható" kapcsolatom, hogy már nem is nagyon tudom, mire is vágynék. Sem külsőleg, sem belsőleg. Lehet, hogy elfelejtettem, milyen szerelmesnek lenni? Illetve, hogy mitől lehet az ember szerelmes?
Miután jelenleg csupán a munkahelyemen vagyok nőkkel napi kapcsolatban, maximum rájuk építkezve szedhetném össze a fenti listára a tulajdonságokat. És bár akadnak néhányan, akik kifejezetten tetszenek, van, aki nem csupán külsőleg, sőt, van akit kedvelek is, de mivel egyikük sem érdekel igazán, mint potenciális jelölt, így róluk is csupán a felszínt tudnám lehántani és összegezni.
Sajnos jelenleg semmilyen hobbim, vagy szabadidős tevékenységem során sem sikerül potenciális jelöltekkel még csak megismerkednem se. Tudom, járjak többet bulizni, de nem igazán vágyom erre, mint erről már korábban többször is értekeztem ezen az oldalon. A hobbijaim sajnos többnyire nem igazán érdekli a nőket, így igen apró az esélye, hogy ezek közben belémbotoljon bárki is. Mostanában igen komolyan bezárkóztam. Minden értelemben, a lakásomba is és lelkileg is. És az önbizalmam sem tombol olyan szinten, mint azt teszik a hormonjaim.
Nehezítésként itt van "a jó nők mind foglaltak..." effektus is.
Az utóbbi 2-3 évben, ha bele is futottam nekem minden téren tetsző, szimpatikus lányba, arról pár perc alatt (néha sajnos hosszabb idő után csak) kiderült, hogy Ő is a fenti kategóriába tartozik. És miként házinyúlra, úgy kapcsolatban élő nőre sem illik ráhajtani, többnyire nem is engedik, bár a flörtölés, udvarlás jólesik nekik.
Érdekes lenne megtudni, hogy vajon a nők, a szingli 30as nők miként gondolkodnak erről? A legutóbbi tapasztalatom szerint elég gáz a helyzet, hiszen ezek a nők kiéhezett hiénaként vetik be magukat az "ÉLET"-be, állandó bulizás, futó kalandok sora, tipikus emancipunciként élik életüket. Belevágnak minden "pasis" dologba, amitől egyből 2 lépcsővel feljebb kerülnek a szemünkben, de aztán itt véget is kell érjen az egész. Utólag mindig kiderül, hogy egy másik, korábban kiszemelt pasi miatt kezdenek el futni, motorozni, hegymászni, fotózni, síelni, vagy bármit, ami árán a kiszemelttel akár csak egy fél napot is együtt lehet tölteni, mégha sokszor hiába is. És amint te bekerülsz a képbe, pláne, ha ezen dolgok téged is érdekelnek, számára már ezek tovább nem lesznek érdekesek, mert nem miattad kűzdötte bele magát a bőrruhába, vagy nem miattad fagyoskodott fél télen a sípályán.
Egymagukban, vagy csajos társaságban adják az erős, önálló, önbizalommal teli, szinte már felsőbbrendű nőt, kérkednek a vagányságukkal, de ha pasi mellé kerülnek, azonnal elkezdik a felesleges kis játékaikat, trükközéseiket, aminek az a vége, hogy a pasi megunja és továbbáll sörözni a haverokkal.
Lehetséges, hogy ez lenne a sorsom? Mikor mindenki arról beszél és azzal nyugtatgat, hogy a 40es éveiben járó pasik a legjobbak, hogy a legszebb koromat élem napról-napra? Tudom, nem vagyok egy álompasi, de azért azt gondolnám, hogy van még létjogosultságom ezen a világon. Bár kezdek ezügyben elbizonytalanodni. Pedig még azt sem lehet rám mondani, hogy tipikus középkorú pasiként élek, hiszen aktív vagyok egy csomó mindenben, igyekszem előre nézni, új kihívásokat keresni. És lám, mégis minden hiába. És a napok mennek, egyik a másik után, de semmi sem változik.