Állandó kettősség van bennem. Úgy látszik, túl sokáig voltam már egyedül.
Egyfelől nagyon jó, hogy van kire gondolni, van kivel megosztani a mindennapi dolgokat. Jó valakivel megosztani az eddig unalmas perceket, órákat. Hogy van kine megfogni a kezét. Van kinek írni napközben, vagy szimplán csak gondolni végre valakire.
Másfelől meg néha elfog a reszketés, hogy nem tudom már megadni valakinek azt, amire minden ember vágyik egy kapcsolatban. Hogy nem tudok nyitott lenni, hogy nem tudom megadni azt a figyelmet, amit a másik megérdemel. Hogy nem tudok eléggé az övé lenni, mert már ösztönösen féltem a saját érdekeimet, önállóságomat, az egomat.
És ez szörnyű érzés. Emiatt lemondani valakiről, nem a legjobb érzés. Ez egyfajta menekülés, tudom. De sajnos azt nem tudom, hogy mi elől menekülök? Magam elől? Az érzések elől?
Lehet, hogy túl magasak lettek a falak körülöttem és már nem csupán mások nem jutnak át rajta, de már hosszú ideje nem látok magam sem ki felette és talán már eljött a pillanat, hogy magam sem tudok átjutni rajta?
Egyáltalán van még valaki odakint? (Is there anybody out there?)
Ha van és lát, vagy hall, vagy akár csak érez, tegye meg, hogy megdöngeti a falakat, hogy tudjam, érdemes nekiállni falatbontani...