A hosszúra nyúlt telet követő nyár végre tavaszba fordult.
Hogy nem ez a normális sorrend?
De nem csak ez van felborulva. Hanem én is.
Az év nem indult valami fényesen, de aztán legalább úgy tűnt, majd magánéletileg kicsit kilendülök a holtpontról. Lendülés megvolt, ráadásul az egyikből a másikba. Illetve a másikba vissza. Igen és bármennyire is elleneztem a hasonló szituációkat, ez most mégis kellemes volt. Nagyon is. Legalábbis eleinte. Ismételten eljutottunk egy pontig, csak most sokkal gyorsabban, hiszen nem nulláról kezdődött minden. Aztán valahogy mégsem adta ki a lépés.
És most egyértelműen én voltam a ludas ebben. Nem is akartam megbántani, de attól tartok mégis sikerült egy picit.
Szóval a helyzet ismét a régi, minden olyan, mint korábban.
Illetve már tudom, hogy alapvetően kell megváltoztatni a hozzáállásomat bizonyos dolgokhoz.
A túlélés törvényei adottak.
Élni kell velük.
Aztán majd jön egy jel, belemarkol a szívembe és akkor majd tudni fogom: célbaértem.
Rájöttem, hogy mennyi mindenre rá kellene jönnöm. De gyorsan, nagyon gyorsan. Ehhez pedig kellenek az elmélkedések, mélyről jövő gondolatok. Ki kell üríteni a napi gondokat a fejből és utat engedni önnön magunknak. Nem voltak hülyék a keleti bölcsek ezzel a meditálással. Csak rohanó életünkben az ilyen módon töltött órák nem elfogadottak. Az elmúlt 2 hétben sikerült nagyjából kipihennem magam fizikailag, az elmúlt napokban elkezdtem mentálisan is regenerálódni, most jöhet némi fizikai állóképesség javítás. És jöhet némi önmegvalósítás is, tanulás, fejlődés.