5let-hiány

 Nem tartom magam fotósnak, csak egy lelkes amatőrnek, akinek lehetősége volt, hogy egy elég korrekt technikai hátteret építsen ki az önkifejezéshez. Mióta komolyabban elkezdtem ezzel foglalkozni, azt gondolom, hogy az útkeresés állapotában vagyok, még ma is.

Útkeresés alatt a fotózáson belüli témaválasztást értem. 

 Mint mindenki más, én is elkezdtem a család fotózásánál, ám rájöttem, ez egy eléggé felesleges vállakozás. Kell az, hogy minden rokonomról rossz képek készüljenek?

 Aztán jött az utca.
Amikor jártamban-keltemben készítek képeket, amiket valamiért érdekesnek találok.

 Majd, mint aktív motoros, megjárattam a gépemet a Hungaroringen is, készült is pár jó kép, de nem éreztem igazán, hogy a téma rabul ejtett volna.

 Próbálkoztam sportrendezvényeken is és mivel leginkább az extrémsportok érdekelnek, több ilyen témájú rendezvényen fotóztam már.

 Szeretem a természetet is, bár az egy macerásabb téma, amikor hegyek-völgyek közelében vagyok, általában nem szeretek DSLR gépet cipelni, így a hegymászások, sítúrák közben egy pocket géppel fotózok csupán.

 Fotóztam már madarakat is, az csodálatos perceket okozott, de valahogy nem tudtam egy bizonyos szintet átlépni.

 A télen végre többször nyílt alkalmam sípályán fotózni sízőket, snowboardosokat. Ez a téma igazán kedvemre való volt, ráadásul mindegyik alkalommal sportfelszerelés nélkül, csak a fotózást szem előtt tartva indultam útnak. Hiszen, ha magam is sportolnék, illetve a fotózás a csúszástól venné el az időt, akkor már nem élvezném a fotózást sem annyira.

 De valahogy, most tavaszra, mintha kiégtem volna. Nincs olyan téma, olyan napszak, olyan látvány, ami miatt a gépet a kezembe venném. Néhány hete egy családi temetésen fotóztam, félig-meddig kényszerből, eleinte nagyon nem akaródzott, de a végén elkezdtem élvezni, hogy elkapok olyan pillanatokat, amikre talán örökké emlékezni fognak a rokonok.

 És azóta sincs semmi ötletem. Napi szinten bambulom egy fotós társaság honlapján a különféle képeket, de valahogy egyik sem ragadja meg az agyam, hogy elkezdjek rajta gondolkodni és tenni azért, hogy majd egyszer kép szülessen az ötletből.
Csak nézem a képeket és újra felötlik bennem a sok hülye kérdés:

Miért kell lefotózni valamit, hiszen szinte mindent lefotóztak már. 

Mivel tudok én többet, szebbet, jobbat, vagy mást? 

Megéri képeket csinálni, amiknek igazából nincs semmi jelentésük, vagy mondanivalójuk? 

Kell egyáltalán egy képnek mondanivaló? 

Nem elég, ha csupán rögzít egy pillanatot? 

Muszáj, hogy a kép meséljen a nézője számára valamit? 

Nem lesz ettől túlságosan mű a pillanat? 

Lehet-e egy kép akkor is jó, ha csupán szép?

Mi a célja a fotográfiának? 

Mi a célja, hogy gépet vegyek a kezembe? 

Mi a célja, hogy elkattintom?

Mi a célom, hogy megmutatom?

Sok csoportbeli által készített képet illetnek kritikával a társak. És újabban talán túl sokszor merül fel a kérdés: mit akart a fotós mondani a képpel. Lehet, hogy ez is elrémít kissé, hiszen a képeim többsége nem tudatosan, előre megkomponált, hanem inkább az elkapott pillanatot rögzíti. Én nem akarok semmit mondani, hiszen, ha mondani akarnám, akkor megtenném. Én mutatni akarok valamit, amit én láttam. Egy tárgyat, egy helyet, egy pillanatot, egy mozdulatot. És nem szeretnék semmit sem belemagyarázni egy utcarészletbe. Csak meg akarom mutatni, mert hátha így még senki sem mutatta. Számomra a fotózás inkább a "csillagok szerencsés együttállása", mint egy előre kidolgozott forgatókönyv lapja. Valószinűleg ezért is szerettem a korábban (jóval korábban) emlegetett heti "fotópályázatunkat", motoros srácokkal, mert ott igenis az adott témában gondolkodni kellett és utána meg is valósítani. Ez hiányzik talán leginkább, vagyis, hogy kisebb kihívásokkal szembesüljek. Mert bármennyire is vannak témák, amik állandóan tervbe vannak véve, nincs meg a kezdőlökés, hogy elindítsam a projekteket.

Hogy mik ezek a témák?

 Nagyon régóta foglalkoztat, a portré, vagy modellfotó, de valahogy nincs elég bátorságom összehozni. Ráadásul, az utóbbi hetekben volt valaki az életemben, aki elég konkrét jelét adta, hogy bizony nem nézné jó szemmel, ha mondjuk hölgyeket fotóznék, akár csak ruhában is. Bár ezen már túljutottam.

 Madarakat is jó lenne fotózni, de nagyon sok időt kéne rááldozni, kimenni a természetbe és igazán szép fényeket és madarakat keresni.

 Az utóbbi hetekben volt pár olyan esemény is körülöttem, amire jó lett volna kimenni, de sajnos más dolgok közbeszóltak.

 Kéne tárgyfotózni is. Vettem egy szuper fénysátrat, kellene bele néhány kartonlap háttérnek, de valamiért lusta vagyok utánajárni, ugyanis nem a normál méretű kartonlapra lenne szükségem hozzá.

 A dolgot súlyosbítja, hogy egész komoly gyűjteményem lett közben filmes fényképezőgépekből, van pár olyan, amit még ki sem tudtam próbálni, sőt, van, amiben még van pár kocka, amit el kéne már lőni, vagy legalább kiszedni belőle és előhivatni. Pedig ezek a gépek igazi kihívásokat tartogatnak, nem csak a kép készítése, de már a beállításuk, a kezelésük is élményszámba megy.

 De a legszörnyűbb, hogy eddig legalább néha a belvárosba lecsoszogtam, géppel a kézben és ha csak pár órát is, de sétáltam, fotóztam, gyakoroltam. De most még ez sem. 

Persze, tudom, mégcsak most kezdődött a jóidő, ne legyek türelmetlen, de valahogy nem érzem az indíttatást.

És így aztán a gép megint marad a táskájában, amiből már féléve át kellett volna költöznie egy másik, szebb, nagyobb, profibb táskába, de még ez sem bírt megtörténni.

És közben csak látom mások legújabb gyönyörű képeit és egyre kisebbnek érzem magam ebben a fotós univerzumban...