Az elmúlt napok legnagyobb híre volt: a MAGYAROK A VILÁG NYOLCEZRESEIN program keretében Erőss Zsolt és Kiss Péter elérték a magyar expedíciós hegymászás 12-dik 8000méter feletti csúcsát, egyben Zsolt tizedik 8000-es sikeres csúcshódítása.
Ám örömünk sajnos nem tartott sokáig, május 21-én reggel az expedíció blogján már a lefelé tartó páros gondjairól számolt be Kollár Lajos, az expedíció helyszínen tartózkodó vezetője. Innentől csak a remény maradt nekik, a hozzátartozóknak, nekünk, érdeklődőknek, kívülállóknak.
Sajnos a legutolsó bejegyzésük 22-én reggel sem a dolgok javulásáról ír:
"A "Magyarok a világ nyolcezresein" az alábbi közleményt fogalmazza meg:
A 2013-as Kancsendzönga (8586 m. Himalája, Nepál) Expedíció két csúcsmászója, Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcsról való ereszkedés közben 8000 méter körüli magasságban eltűnt!"
Zsoltot nem ismertem személyesen. Sem Pétert. Sem más, magashegyi expedíciós hegymászókat. És magam is csupán a via ferrata szintjén, illetve a sí- és snowboardtúráim során kerültem közvetlen kapcsolatba a sziklákkal, hegyekkel, a "csupán" 3000 m körüli magassággal.
Ez persze, sehol sincs Zsolt, vagy társai mindennapjaihoz képest. Viszont elpuhult városi emberként azt sikerült megtapasztalnom, hogy milyen érzés összeszedni az utolsó erőnket, hogy lekűzdjük a felettünk lévő sziklapárkányt, hogy aztán hullafáradtan elfeküdhessünk a hegytetőn lévő füves réten. Már tudom, hogy milyen, amikor megcsúszik az ember keze egy sziklán, vagy kifordul egy lépés a sziklafalból és az addig stabilnak hitt párkány fölött szabadon lebeg a lábunk, miközben veszettül kapaszkodunk mindenbe, ami talán megtartja pozíciónkat, életünket.
Karácsony előtt került az üzletekbe Zsolt önéletrajzi könyve. Néhány hete, pont a Kancsendzönga expedíció indulása előtt olvastam végig, szinte pár nap alatt. Korábban mindenfelől csak azt lehetett hallani, hogy Zsolt milyen megosztó személyisége a hazai hegymászó társadalomnak. Nyilván, a könyv is szubjektív.
Egy dolgot viszont lehetetlen elvitatni: ő Magyarország legsikeresebb hegymászója.
A könyvet olvasva szinte minden percben az motoszkált a fejemben, hogy ez az ember őrült, nem normális, elmebeteg. De alapvetően tudtam, hogy ez csak első látszatra van így. Hitt magában, hitt valamiben és amiben hitt, azt többnyire sikerre is vitte. Első magyarként járt a Mount Everesten. A legtöbb 8000-es csúcs az ő neve mellett található a hazai almanachokban. Ráadásul már másodszor járt műlábbal 8000 felett.
De a könyvet olvasva, oldalról oldalra értettem meg egyre jobban, hogy mi mozgathatja ezeket az embereket. És minden oldal után magam is arra vágytam, hogy igen, holnap magam is útnak induljak. Ezek az emberek boldogok. Megtalálták a saját boldogságukat.
Mert Zsoltot idézve "mindenki kísérti a sorsot, aki él". Ki így, ki úgy.
Ők ezt 8000 méter magasban teszik.
Nem temetem Zsoltot és Péter, hiszem, hogy egyszercsak jön a hír, hogy előkerültek, ha nem is éppségben, de túlélve ezeket a szörnyű órákat, napokat.
Azt javaslom, hogy akit érdekel és aki teheti, olvassa el Zsoltról a könyvet, hogy bepillanthasson ebbe a számunkra távoli, de csodálatos világba.